A kismacska vörös téglaház sarkánál ült, mancsát nyalogatva. Farka fel-alá kígyózott, meg-megzörgetve egy gyűrött újságpapírt. A teret nézte, az emberi forgatagot. Zöld szemei fürkészően követték a siető embereket.
Mikor végzett a mosdással lustán körbefordult. Élelmet keresett az utca forgatagában.Egyedül maradt pár hete, anyját elcsapta egy autó, testvérei szétszéledtek. Nem tudhatta, de egyetlen testvére került jó helyre, egy kislányhoz, a többiek már elpusztultak.
Óvatosan és kapkodva szedte mancsait a hideg betonon. Az ősz gyorsabban jött, mint egyébként. A lombkoronák nagyja még zöldellt, de a hideg levegő már néhol sárgásra csípte a levelek hegyét.
A macska nem nagyon merészkedett ki az emberek közé, de az éhsége erősebbnek bizonyult félelménél. A kukák körül szimatolt, felette a földről, amit talált. Szendvicscsücsök, abból is a húst, a szalámit, egy darab cukorkát, amit elropogtatott. Fagylalttölcsér leejtett maradékát, ami körül már hangyák nyüzsögtek. Bármire rávetette magát, ami eleségnek tűnt. Egy illatozó kukába még bele is ugrott, hogy valamit találjon.
Egy zsíros pizzaszelet lett jutalma, amit kivonszolt a szemetesből egy magas társasház sarkába. A tészta nagyját nem ette meg, de a sajtot és a feltétet befalta. A sárga zsír összemaszatolta apró pofáját. Nyelvével elégedetten nyalogatta a száját. A figyelme alig pillanatokra lanyhulhatott el, amikor mögötte felmordult egy kutya. Számkivetett korcs volt, éhes és elszánt. Ha nem morog, rajtaüthetett volna a cirmoson, de elárulta magát, így a cica azonnal menekülni kezdett. Kiszaladt az útra, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak a métereket akarta felfalni a lábaival. A kutya mögötte loholt, nyálát csorgatva, néha csaholva. Akarta a macskát, hogy kis testét addig rázza, míg élettelen nem lesz, ő sem tudta miért. Talán, hogy megegye, talán, hogy csak a felzabált pizzáért vegyen elégtételt, talán, mert szinte minden kutyába benne van a vadászösztön.A két állat, hangos lármával száguldott keresztül a városka unalmas utcáin. A szürke kockaköveken kavargott mögöttük a lehullott levél. Az emberek érdeklődve fordultak utánuk, ki a kutyának, ki a cicának szurkolva, de annyira senkit sem érdekelt az esemény, hogy közbeavatkozzon, vagy kövesse őket.A cica volt a rugalmasabb, de a kutya volt a kitartóbb. A macskának nem volt terve a menekülésre. Csak szaladt, kapkodta a lábait, miközben a szíve mind erősebben pumpálta a vérét, már-már a pukkadásig.A fa mintha a földből nőtt volna ki elé. Ugrott, fordult, és hipp-hopp, előtte magasodott ez az óriási tölgyfa.
Elrugaszkodott a talajtól.
Karmai a levegőben nyíltak ki, teste meghajlott az erőfeszítéstől és szinte belecsapódott a fa oldalába, alig egy méterre a földtől és ugyanazzal a sebességgel kapaszkodott tovább, szőrét és fakérget hullatva az érkező korcsra. Még a kutyában is volt annyi lendület, hogy felszaladjon valameddig, de a gravitáció ma sem ment szabadnapra, így kecsesen körbefordult és visszaesett. Az oldalára érkezett. Nagyon beütötte, és először azt hitte, valaki, akit nem vett észre, megrúghatta, vagy dobhatta. Körbeugatott, félve és csalódottan, míg végül tekintete a fa lombjai között bujkáló cicán állapodott meg.A cica prüszkölt, fújtatott. A korcs morgott, ugatott. Talán egy percig néztek egymással farkasszemet, amikor a kutya elunta a bámészkodást. A futás közben kitartó volt, mert fáradozása kecsegtetett némi reménnyel, de most, hogy a remény tárgya elérhetetlen magasságból bámult le rá, elhagyta a tűz. Levizelte a fa tövét, kapargatta egy kicsit a vastag, kiálló gyökereket, majd elsomfordált.
A cica még sokáig bámult utána, csak amikor amaz eltűnt és a szél sem hordta többé felé a szagát, akkor forgatta körbe a fejét, hogy megnézze, hova került. Hatalmas lombkorona terült szét körülötte. A legalsó ágak jó három méterre lehettek a park kusza gyepétől. Furcsállta kissé, mert fölfelé futtában nem tűnt olyan magasnak. Szél akaszkodott a levelekbe, megbillentve az ágat, amin ült. Karmai belevájtak a fába, támaszt keresve rajta. Lefelé nem mehetett. Félt. Túl messze van. Megütheti magát. Fölfelé kell tehát mennie. Nem tudta mi vár arrafelé rá, de a tátongó mélység elriasztotta. Oda nem mehet. Ó, nem, semmiképp sem!
Tapogatódzva haladt fölfelé, vastag és vékony ágak sűrűjében. Keresgélt, hátha rábukkan egy megszokott kukára, egy padra, egy kartondobozra, amiben elrejtőzhet. Valami, amit már ismert. Csakhogy egy fán volt, egy kihalt park közepén, a készülődő vihar útjában. Egyedül és magányosan. Az egyetlen, amit talált, egy kiszáradt fészek volt, törött tojáshéjdarabkákkal a fenekén. Elrágcsálta a meszes maradványokat, de a fészek lakóit, már ha éltek még egyáltalán, nem látta. Valószínűleg már réges-régen kirepültek. Ők tudtak repülni, a cica nem. A legfelső ágakig kapaszkodott, ahol körülnézett a hatalmas világba és elkeseredett nyávogásba kezdett. Senki sem hallotta panaszos énekét.
Ez egy igen kis novella.
Több művemmel találkozhatsz a
http://www.amatormuveszek.hu/ oldalon.
Ottani nevem Jerryco, akárcsak a freemail címem!
Jó olvasást!
.jpg)
